2010. szeptember 9., csütörtök

Otthon, édes otthon - meleg fogadtatás

Kedden kora délután, Luca alvásidejében értünk haza, aminek nagyon megörültem, mert így ébredéskor én mehettem fel hozzá.


Már nagyon vágytam rá, hogy ismét együtt legyünk, magamhoz ölelhessem, érezzem az illatát, nézzem a huncut kis arcát, simogathassam, puszilgathassam, szeretgethessem és hallgathassam a csipegőjét. Amint összebújtunk elkezdtek potyogni a könnyeim (biztos csak a hormonok miatt), aztán összeszedtem magam és elmondtam Lulunak, hogy Bobo is hazajött és lent a nappaliban várja egy kis meglepetéssel. Elővettük mi is Boldi ajándékát és lementünk, hogy átadjuk. Manó óvatosan lépett be a szobába és csak lassan közelítette meg a mózest, amiben az öcsikéje szundikált.


Átadta az ajándékot és felfedezte a sajátját is, majd a nap hátralévő részében teljesen lekötötte a figyelmét a Tesi, akinek vidáman utánozta a hangocskáját.


Este aztán közösen fürdettük Boldit és ahogy Apa ígérte Luca moshatta meg a kukuját és a lábát.


Manónak annyira megtetszett a kiskád és a szobai fürdőzés, hogy Bobo után Ő is abban pancsolt.


Végül jó éjszakát kívántunk egymásnak és amíg én Bobot etettem, altattam, Lulut Apa ringatta álomba.

Gesztenyebáb

Amíg mi a kórházban voltunk Boboval Lulu Apával megtanult gesztenyebábot készíteni.

2010. szeptember 8., szerda

A kórházban

Bobo nem sokkal a születése után inkubátorban, majd az intenzíven kötött ki, mert adaptációs zavarok - nagyon fázott, sokat nyüszögött és szörcsögve vette a levegőt - jelentkeztek nála.
Amikor minderről értesültem, azonnal rohantam az őrzőbe, hogy személyesen utánajárjak a dolgoknak és láthassam a kicsi fiút. Gyorsan megnyugtattak, hogy az állapota teljesen stabil, mindene renben van, de melegítik és megfigyelés alatt tartják min. 24 órát. Örültem a hírnek, azt mégis nehezen fogadtam, hogy a kisfiam nem lehet mellettem másnap reggelig.


Aztán valahogy csak eljött a másnap és már 6-kor magamhoz vehettem az ifjú urat, aki a nap nagy részét átaludta. Szombaton újabb nehézség lépett fel, Boldi, akárcsak annak idején Lulu, besárgult és fényterápiára utalták. Nem lepett meg a hír, de arra nem voltam felkészülve, hogy a kicsi fiú rögtön több napos szolibérletet vásárol és alig lesz velem. Végül kedden délelőtt végre megkaptuk a távozási engedélyt.

A mi kis napkeleti bölcsünk érkezése

Az orvostól és a szülésznőtől azt az "utasítást" kaptam, hogy második gyerek lévén bizony induljunk el időben, legkésőbb a rendszeres 15 perces fájásoknál, a kórházba. Némi tanakodás és telefonos konzultációt követően a rendszeres 10 perces fájásoknál riasztottuk Kempit, hogy jöjjön át Luluhoz, mert indulnunk kell a kórházba. Utólag úgy gondolom, hogy jobb lett volna az ösztöneim után menni és csak jóval később elindulni, mert akkor lett volna lehetőségem most is otthon, ágyban vajúdni és a fájások közt kényelmesen megpihenni, esetleg aludni. A rendszeres fájások nem voltak vészesek, de az alvás bizony nagyon hiányzott. Helyette sétálhattam és kb félóránként vizsgálgattak, ami nem volt épp túl kellemes. Miután fél6-kor megérkezett a doki és burkot repesztett az események felgyorsultak és a fájások bizony nagyon felerősödtek, amit most nem viseltem olyan hangtalnul, mint korábban. A kitolás is hosszabb ideig tartott, de így is gyorsan kibújt a mi kis hajas babánk. Boldi érkezése összességben nehezebb volt, mint Lucáé, de most is hálás vagyok azért, hogy a vakbélműtétem ellenére természetes úton szülhettem.
És bizony volt, ami kárpótolt, a kicsi legény már a szülőszobán lelkesen szopizott, ami óriási öröm volt számomra.
És végül a születési adatok: Boldizsár 2010. szeptember 2-án 8.00-kor (3200gramm, 52cm, 10/10-es apgar) látta meg a napvilágot.